Már Mózesről feljegyezték, hogy törvénybe foglalta a siketnémák védelmét. A Salamon legendák szintén tartalmaznak utalásokat a némák és elhagyatottak érdekében elhangzott intelmekről. A Talmud az i.e. IV. században élő siket családok jelenlétét mutatja be. Jótékonyság esetén a Talmud előírta a teljes diszkréciót, hogy az, a nyilvánosság előtt ne bántsa meg, ne alázza meg a rászorulót. Továbbá ismerték, hogy a siketnéma kommunikáció a jelnyelven alapul és engedélyezték számukra ennek a használatát. Ez azonban nem jelentette a siket emberek teljes egyenjogúságát. Változatlanul a beszédet tartották egyedül elfogadhatónak, mind az egyházi ceremóniák, mind a jogi ügyek intézése során.
A hallássérültek hangos beszédre tanítása az 1580-as években Spanyolországban élő Pedro de Ponca barátnak, valamint a zsidó származású Juan Pablo Bonnet-nak köszönhető elsőként. Ők rájöttek, hogy a siket embereknek meg kell tanítani a beszélt és írott nyelvet, mert ez az egyetlen lehetséges módszer, hogy a halló társadalom tagjaival kommunikálhassanak. Franciscus Mercurius van Helmont (1618-1699) holland orvos és kémikus a siketnémaság problémáját tanulmányozta. Ő úgy vélte, hogy a héber nyelv szerkezete, annak egyszerűsége arra utal, hogy ez a tulajdonképpeni ősnyelv, s ezért ez alkalmas egyedül a siketnémák tanítására. Szerinte a hangképző szervek állása a hangok kiejtése közben pontosan megfelel a héber ABC betűinek a formájával, így nincs más teendő, mint ezt demonstrálni, s ennek segítségével a siketnéma könnyen megtanulja a hangos beszédet. Az 1700-as években élt Charles-Michael De L’Epée lelkész, aki a jelnyelvet alkalmazta. Létrehozott egy alaposan kidolgozott „jel-metodikát”, amely az élő francia jelnyelven alapult. De L’Epée viszont figyelmen kívül hagyta azt a fontos körülményt, hogy a jelbeszéddel tanítani lehet ugyan a siketeket, a műveltség bizonyos fokára is emelhetik vele, de ezzel nincs elérve a tanítás legfontosabb célja, mert így a siketek a halló és beszélő emberekkel nem tudnak érintkezni, ugyanis azok nem tanulják meg a jelbeszédüket és nem értik meg őket.
A hangos beszédre tanítás próbálkozásai feledésbe merültek volna, ha egy kiváló, a siketek tanításával behatóan foglalkozó német tanító, Heinecke Sámuel újra fel nem fedezi. Az első Magyarországi gyógyító-nevelő intézet Cházár András kezdeményezésére 1802-ben kezdte meg működését „Váczi Királyi Siketnéma-Intézet” elnevezéssel. A váci intézet mellett, Fochs Antalnak köszönhetően 1878-ban nyílt meg az „Izraelita Siketnémák Országos Intézete” (a jelenlegi Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola helyén). Fochs Antal 1873. március 1-jén kelt végrendeletében vagyonának tetemes részét egy izraelita siketnéma-intézet alapítására hagyományozta. Az építkezés 1876. májusában kezdődött, és 1877 novemberében az épület teljesen berendezve már készen is állott. 1878 októberében a hitközség átvette az intézetet. Igazgatója Grünberger Lipót volt, aki mindjárt a hangos beszéd tanítását vezette be az intézetben. 1926-ban az Intézet átköltözött a XIV. ker. Mexikói út 60.-ba (ma ez a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon). Itt több más zsidó intézménnyel osztozott a helyen.
Az épületet és a mögötte lévő hatalmas üres telket a II. világháború idején fogolytábornak rendezték be. Innen vitték el sok sorstársunkat, akik közül csak nagyon kevesen jöttek vissza. 1945 után Magyarországon megszűnt a felekezetek szerinti oktatás, így a hallássérült zsidó gyerekek is állami iskolákba kerültek. Egyesületünk több tagja volt az Izraelita Siketnémák Országos Intézetének a növendéke. Elmondhatjuk, hogy a tanáraik eredményes munkát végeztek, mert szép választékos beszédüknek köszönhetően sikerült beilleszkedniük a hallók társadalmába.

Történelem:

        Események       Az egyesületről       Történelem       Elérhetőségek       Naptár       Linkek       Sajtómegjelenések
1% személyi adó
támogatás az
egyesület részére:
(KÖZHASZNÚ szervezet)

MHZSE számlaszám:
11713005-20418083