Beszámolók        Képek       Videók          
Faragó Péter, a szerencsés túlélő (Hallássérült - 2007. július)



Faragó Péter, a szerencsés túlélő (Hallássérült - 2007. július)

Fájdalmas megemlékezés Zuglóban Új Élet (XLIX. évf. 20. szám 1994. október 15. Chesván 10. 5755.)

Hallássérültek híradója Új élet (LI. évf. 3. szám 1996. február 1. S'vát 11. 5756.)

Hallássérültek holocaustja Új Élet (LIII. évf. 17. szám 1998. szeptember 1. Elul 10. 5758.)

Weltner  György




Fájdalmas megemlékezés Zuglóban Új Élet (XLIX. évf. 20. szám 1994. október 15. Chesván 10. 5755.)

Zsidónak lenni 1944-ben önmagában is sorstragédia volt. S ha az üldözött ezen túl süket volt vagy nagyothalló, vak volt vagy gyengénlátó, élete szinte fabatkát sem ért. Pedig akkor talán, azokban a vérgőzös időkben jótékony lett volna a csend, a szürkeség, amely körülölelte sajátos, külön világukat. De belehasított az ugató parancs - és nem értették. Intettek; kezeket fel, de nem látták... Az Amerikai Joint Magyarországi Irodája, az Izraeli Hallássérültek Országos Szövetsége, a Magyar Hallássérült Zsidók Egyesülete, a MAZSIHISZ, a Magyarországi Szociális Segély Alapítvány együttes szervezésében, rendezésében, kezdeményezésében került sor annak az emléktáblának a felavatására, amely a holocaust áldozatául esett hallássérült gyermekeknek, felnőtteknek hivatott mementót állítani. Zsúfolásig megtelt a zuglói kert, a kapu előtti utcarész. A megemlékezésre volt tanítványok, túlélők (az intézmény egykoron a zsidó hallássérültek, vakok iskolájaként írta be magát a történelembe), hozzátartozók, barátok jöttek el az ország minden részéből, külföldről is. Hitéletünket - a szónokokon kívül - olyan kiválóságok reprezentálták, mint Joel Alon, Izrael Állam magyarországi nagykövete, a Joint Education képviseletében Ira Goldberg, dr. Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke, Beer Iván, a Magyarországi Holocaust Emlékbizottság elnöke. Az ünnepi megemlékezés szívszorongató szavait jeltolmácsok tették közérthetővé. Elsőként dr. Schweitzer József országos főrabbi szólt az egybegyűltekhez. - A Szentírásban van egy mondat, amely így hangzik: A folyó a tengerbe ömlik, a tenger mégsem telik meg sohasem. A holocaust gyászolóinak könnye a holocaust gyász-tengerébe ömlik, de ez a tenger nem telik meg sohasem... Mindig új és újabb tragédiákra kell emlékeznünk, megrendülten, fájdalommal, a nem felejtés történelmi kötelezettségével. Indira Gandhi szerint az emberiségnek tulajdonképpen nem is lenne szabad megőriznie minden rémtettnek az emlékét, ezeket inkább a jól megérdemelt feledés mélységébe kellene borítani... Azonban mi, akik szerencsétlen sorsú testvéreink kínhalálának tanúi voltunk, mi, akik a megpróbáltatások részesei voltunk, nem tehetjük meg azt, hogy emlékük feledésbe menjen, nekünk emlékezni és emlékeztetni kell! 50 év után sebeink felfakadnak. Emlékezünk, nem bosszúért, de a kínhalálra és fogadjuk, hogy szeretteink emlékét soha nem feledjük, átadjuk azt a következő nemzedékeknek. Dicsőséges legyen az ő nyugodalmuk mártírumuk után, emlékük mindörökké dicsőséges Izrael népének történelmében. Harsányi László, a Népjóléti Minisztérium államtitkára emlékező szavait Mózes III. könyvének idézetével kezdte: - Mondotta az Úr Mózesnek; siketeket ne szidalmazz és vak elé gáncsot ne vess... - De tudjuk, hogy megcselekedték ezt, tudjuk, hogy többet, mást is megtettek. Egy olyan ház falára kerül az emléktábla, amelyet 1877-ben avattak fel, mint az Izraelita Siketnémák Országos Intézetét. Oly korban épült, melyben egyszerre volt jelen Tiszaeszlár és az egyenjogú polgárrá válás minden jelentős lépése. Az építést sajnos gyorsan követte a rombolás. Rombolás a lélekben, a jogban és végül a testben is. Az egymást követő zsidótörvények egyenesen vezettek 1944-hez. A "tűzáldozatban" vált füstté a többiekkel együtt hallássérült társaink jó része is. A kegyetlenség őket, a többszörösen hátrányban lévőket sem kímélte. - Még Auschwitz előtt írta Teleki Pálnak Bajcsy-Zsilinszky Endre, hogy "ilyen körülmények között becsületes ember nem lehet többé antiszemita". Megemlékezését az államtitkár a költő, Mezei András szavaival fejezte be: "Héber vagyok és csak az Örökkévalót félem én, azóta is, hogy Titusz kilakoltatott, népem él, kétezer év szétszóratása nem több, mint pillanat, a csontjaim, bizony szárazok maradtak, mint a nap." Az emléktáblát dr. Feldmájer Péter és Beer Iván leplezték le. A gyászzsoltárokat Tóth Emil főkántor recitálta. Valamennyi emlékező a bejáratnál kapott kis köveket az emléktábla köré helyezte. A kegyeletes aktus után az emlékezőket az iskola dísztermébe invitálták. Először az intézmény alapítójának, Kanizsai Dezsőnek a lányait köszöntötték virággal a volt tanítványok, majd az Izraeli Hallássérültek Szövetségének képviseletében megjelent Jakob Ehrenfeld kívánt szólni. - 50 éve, mikor "beborult az ég" , parancs érkezett, hogy az iskolát be kell zárni. A gyermekeket hazaküldték. Akik gettóba kerültek, megmenekültek, de hozzátartozóikat elvesztették. Kevesen maradtunk életben. Mi, a túlélők visszatértünk drága barátainkra emlékezni... Nyugodjanak békében! A megindító szavak után a Wesselényi utcai Alapítványi Iskola bábcsoportja (Kovács Hedvig tanárnő vezetésével) a Szodoma és Gomorra című játékot adták elő. Fantasztikus volt érzékelni, ahogyan a - többségükben alsó tagozatos - gyermekek pillanatok alatt "váltottak", és a betanultnál, a megszokottnál lassabban, hangosabban, szinte artikulálva mondták szerepüket. Méltán arattak nagy sikert. A gyermekek műsorát ismét egy volt tanítvány, id. Weicher Sándor visszaemlékezése követte. - A megszállást követően a fiúárvaházba kellett mennünk. Sajnos bombatalálat érte. Visszatértünk iskolánkba, amely akkor védett ház volt. Ennek ellenére a nyilasok betörtek, elfogták a gyermekeket. Egyik kis társunkat, Leó volt szegénynek a neve, mivel felszólításukra nem reagált, hátulról lelőtték. Ezután mindenkit az utcára hajtottak, egy szál ruhában, ami éppen rajta volt... Németország felé... E végtelenül megindító élménybeszámoló után derűsebb aktusra került sor, amikor is Jakob Ehrenfeld Izraelből magával hozott kis ajándékokkal kedveskedett azoknak a munkatársaknak, akik az avatási ünnepség létrehozásában leginkább jeleskedtek. Természetesen mindenkit nem tudott megajándékozni így külön köszönetet mondott azoknak, akik tettek valamit is e csodálatos esemény megrendezéséért. Ezt követően Dunai (Deutsch) Imre, szintén az iskola volt tanulója, kívánt szólni. - 1940-ben léptem át először az iskola kapuját, 1944. április 5-én már sárga csillagot viseltünk. Engem egy tanárnő budai lakásán bujtatott, de pár hét múlva - mivel már nagy veszélynek tette ki saját magát - visszahozott az iskolába. Pár hónap múlva a nyilasok megtudták, hogy 45 munkaszolgálatos ebben a házban keresett menedéket. Hajnalban mindannyiunkat felébresztettek, őket keresve, de akkor bennünket még nyugodtan hagytak. Ekkor a padlásról, az utca irányába, lövések zaja hallatszott... A nyilasok berontottak szobánkba, s ekkor már bántalmaztak bennünket. Leparancsoltak az utcára, ahol a felnőtteket, gyermekeket külön állították. Minket gettóba vittek. Először a Klauzál térre, majd a Wesselényi utcába. Január 18-án az oroszok szabadítottak fel bennünket. Így menekültünk meg, így maradtam életben. Dunai Imre visszaemlékezését egyperces néma felállás követte, adózva a mártírok emlékének. Ezután Nádas Pált, az iskola jelenlegi igazgatóját kérték, hogy szóljon az egybegyűltekhez. Pár mondatát jó okkal - szó szerint idézném. - Nagyon készültem egy kis beszéddel, amely ennek a háznak a történetét lett volna hivatott elmondani. De az élménybeszámolók után úgy érzem, nem vagyok erre méltó és hivatott. Kaptam egy nagyon kedves ajándékot, amit úgy érzem, jobb lett volna, ha soha nem kapok. És jobb lett volna, ha önök nem egy emléktábla felavatásának okán ülnek itt. De mint házigazda, úgy érzem, az a kötelességem, hogy ezt a feszültséget feloldjam önökben. Három dologra szeretném önöket meginvitálni. Egy kis ételre-italra, kiállításunk megtekintésére, és a régi tanítványokat egy kis sétára a régi falak, kövek között... A könnyekig meghatott igazgató gondolatai után befejezésként Fekete Győzőné, Márti, a Magyarországi Zsidó Hallássérültek Egyesületének főtitkára lépett a mikrofonhoz. - Elsősorban köszönetet mondva a megrendezés lehetőségéért a Magyarországi Zsidó Szociális Alapítványnak, a Jointnak, dr. Talyigás Katalinnak kiemelten. Majd egy levelet olvasott fel, amelyet Éva F. Jackson Belgiumból írt és küldött. Éva édesanyja az iskola volt diákjaként élete legszebb éveiként emlegette az intézményt, túlélését is e háznak köszönhette. A főtitkár asszony szavaival ért véget a megemlékezés hozzászólói szakasza, és a megjelentek az állófogadás meghitt légkörében örültek egymásnak, majd elindultak emlékeket keresi a régi falak között. Nagyon szép, megható, feledhetetlen délután volt... Memento mori - a zsidó hallássérültekre! Memento mori - minden áldozatra!


 
 
        Események       Az egyesületről       Történelem       Elérhetőségek       Naptár       Linkek       Sajtómegjelenések
 
Hallássérültek híradója Új élet (LI. évf. 3. szám 1996. február 1. S'vát 11. 5756.)
A Magyar Hallássérült Zsidók Egyesületének vezetősége beszámolt tagjainak az 1995-ös gazdasági évről. Elmondhattuk, hogy programokban bővelkedő és új ismeretekkel gazdagabb évet zártunk. A tagság többsége részt vett az összejöveteleken és a különböző programokon. Ezeket Szabó Zsuzsanna titkár szervezte és Radnóti Zoltán rabbinövendék tette színesebbé a vallási ismeretek átadásával. Az anyagi támogatásért ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Zoltai Gusztávnak, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójának. Júliusban sikerült a JOINT segítségével Londonban részt venni (Holló Mihály elnök, Weicher Sándor gazdasági vezető, Faragó Péter) a WOJD (Zsidó Siketek Világszövetsége) kongresszusán. Az összejöveteleket a Bálint Zsidó Közösségi Házban tartottuk meg. Ezúton hívjuk fel az országban élő sorstársaink figyelmét arra, hogy 1966. január 1-től lehetőség van arra, hogy a hallássérültek ötvenszázalékos utazási kedvezményt kapjanak a MÁV-tól. Szeretnénk, ha ezzel a lehetőséggel élve vidékről is többen jönnének el az összejöveteleinkre és élvezhetnék programjainkat. Ebben az évben is sok érdekes eseményt


SÁRGACSILLAGOS HÁZTÓL - GETTÓIG ÉLTEM ÁT!

Szüleimmel együtt éltünk át sárga csillagos házban, Ez 1944-ben márciusi német megszállással történik. Novemberben édesanyámmal költöztünk Mexikói úti vöröskeresztes védett házban költöztünk. Svéd menlevélben. Később december elején váratlanul nyilas pribékek fegyveressel semmiben vették nemzetközi menleveleket. Egy siket diákokat agyonlőtték. 4o éves korig deportáltak, gyerekeket és időseket gettóban kerültek Akkor én még15 éves voltam. Édes anyámat Teleki téren láttunk utoljára, szétválasztva. Gettóban étel szállítóban dolgoztam tolókocsival, Wesselényi u. 21-ben pincében szállásoltak. Még hallottakat is kénytelen szállítanom. Gettóban kétszer razziáztak és engemet német csendőrség Budára kellett értékes vagyonokat teherautóban szállítani, vagyis kirabolni. Aztán egy napon visszakerültek gettóban. Volt még nyilasok razziáztak és engemet nyolcadik kerületben lebombázott épületeket romokat eltakarítani. Utána visszakerültem gettóban. Január 18-án pest felszabadultak. És egyedül hazamentem. Szomszédok rendesek voltak és ételeket kaptam. Májusban csak édesapám tért haza Mauthasenből, már 4o-es év elején munkaszolgálatban voltak különböző helyeken. Édesanyám Bergen-belsenben hunyt el.5o évvel később ott voltunk Bergenben megemlékezni. Dokumentum könyvben rengetek ismerős siket sorstársamat fedeztem fel. Unoka testvéreimet, mindkét nagyszüleimet és közeli rokonaimat Auschwitzban deportáltak és egyik sem éltek tul. Felszabadulás után tudtam belépni Siketek Sport Clubjában, már 16 évesen. 59-ben végeztem edzői főiskolai tanfolyamot. Sikeres éveim és eredményesen értem el. Siket limpián 18 arany érmeseket kovácsoltam, 1o Siketlimpián vettem részt.              

2o11. febr. 13.
Üdvözlettel
Weltner  György